Sziasztok!
Itt van az első fejezet, reméljük, tetszeni fog nektek! :) Jó olvasást, és nagyon örülnénk a visszajelzésnek! :)
– Mi ez a pálfordulás? Mi történt,
Daryl?
Beth csak ennyit kérdezett, és
elgondolkozva meredt a férfira. Hosszasan néztek egymásra, pillantásuk
elveszett a másikéban. Mi változott? Minek… vagy kinek a hatására vélekedik úgy
a férfi, hogy léteznek még jó emberek? Daryl mindig is egy magának való,
mogorva alak volt, épp ezért nem értette a dolgot. Próbált belelátni a fejébe,
kifürkészni a legbensőbb érzéseit. Az érzéseit, amiket maga Daryl sem vallott
be magának. De a tekintetében minden ott ült.
A ki nem mondott szavak, a félelem a visszautasítástól.
És akkor Beth megértette. Miatta. Miatta
változott meg Daryl véleménye.
Ajka egy halk „oh”-t formált, amire a
férfi lesütötte a szemét. Hát valóban igaz a sejtése. Miután magához tért
meglepettségéből, halványan elmosolyodott.
Daryl nem szólt semmit, agya azon
pörgött, mit is mondhatna a lánynak, hiszen sosem érzett még magához senkit
ennyire közel, és ez egy kicsit megrémítette. Összekulcsolta kezeit ölében, és
kiropogtatta ujjait. Gyerekesnek érezte magát zavara miatt, így gyorsan
felállt, és elindult kifelé. Beth követte a tekintetével, de a férfi lerázta
magáról a pillantást.
– Megyek, megeszem a disznólábat –
mondta komoran, és már el is tűnt a szobából.
Beth elhúzta a száját, és némiképp
csalódottan felsóhajtott. Majdnem… Majdnem sikerült kimondatnia Daryllel! De
nem számít, hogy nem felelt. Tudja, és Daryl is. Ezért viharozott ki a
szobából. Ösztönösen utána akart menni, de a helyén maradt. Most idő kell a
férfinak, amíg rendezi a gondolatait. És neki is.
Felhúzta a lábait és átkarolta őket
kezeivel, hogy fejét megtámaszthassa rajtuk. A falat bámulta, figyelte, ahogyan
egy pók szépen, precízen szövi rajta a hálóját, és közben arra gondolt, hogy
ebben a világban talán ezek az apró rovarok lesznek az egyetlenek, akik végleg
túlélik. Ez már a kóborlók világa, ők csak itt élnek, és ki tudja, meddig van
idejük arra, hogy igazán szerethessenek. Eszébe jutottak Daryl italtól ázott
szavai, hogy egyik barátját sem siratta meg, és ez így is volt rendjén, hiszen
egyiküket sem szerette igazán. Ez a pillanat volt az, amikor felismerte, hogy
Daryl miatt éjszakákat sírna át, ha kellene. De remélte, sohasem lesz erre
szükség. A világ Daryl Dixon nélkül nem lenne ugyanaz. Tudta, hogy
gyakorlatilag bármelyik másodpercben meghalhatnak, viszont addig is próbálta
megtalálni az apró örömöket. Egyik ilyen volt a zenélés. Ha csak arra az időre
is, de úgy érezte, minden újra a régi. Miközben dalolt, kiszakadt egy kicsit a könyörtelen
valóságból. És most nem akart a sok borzalommal foglalkozni. Ma nem. Így hát felállt,
és a zongorához ment. Leült a kisszékre, és kezét a klaviatúra fölé helyezte.
Lenyomott egy billentyűt, amit sorra követett a többi. Egészen belefeledkezett
a játékba. A lágy dallamok megmelengették a szívét, arra az időre
emlékeztették, amikor még minden rendben volt. Mosolyra húzódott a szája, ám amikor
motoszkálásra lett figyelmes, megdermedt. Hátrapillantott a válla fölött, és vigyorogva
végignézte, ahogy Daryl bemászik a szobában álló koporsóba. Keze megállt a
mozdulatban, és az ölébe ejtette. A férfi felé fordult, aki őt nézte. Kissé
zavarba jött kutató tekintetétől, de nem nézett el.
– Hagylak aludni – szólalt meg halk hangon.
Felállt a zongorától és elindult kifelé,
lassan lépkedett a nyikorgó padlón, amikor Daryl megfogta a csuklóját. Gyengéd
érintés volt, Beth karján végigfutott a kellemes hideg, szőke szőrszálai
belebizseregtek. Ránézett a férfi szomorú arcára, a két kék tekintet egymásba
fonódott egy pillanatra, majd a fogás elhalt, és Daryl keze lehullott a lány
csuklójáról. Beth érezte, hogy a férfi érintése nyomán felforrósodik a bőre, és
hevesen kezd el dobogni a szíve. Akkor sem akart csillapulni, amikor Daryl eleresztette.
Miért jött utána?
– Mit akarsz? – kérdezte tétován,
hosszas szemezés után.
Daryl szóra nyitotta a száját, majd
becsukta.
– Csak, aludj jól! – mondta, és azzal a
lendülettel hátat fordított a lánynak, hogy visszafekhessen. Beth nézte egy
darabig, majd csöndben kiment a szobából.
A mellette levő helyiségben volt egy
kanapé, oda vackolt be. Persze ruhástul, hiszen nem tudhatták, mikor fognak
lecsapni rájuk a kóborlók. Akármennyire is álmos volt, egyszerűen nem bírt
elaludni. Egyre csak Daryl járt a fejében. Vajon miért jött utána? Biztos nem
csak azért, hogy jó éjt kívánjon… Egyáltalán, miért gondolkozik ezen? A másik
oldalára fordult, és magához ölelt egy kispárnát.
Hosszú percekig nem jött álom a szemére.
Zavarta minden, a légy zümmögése, a farkasvonyítás, ami a közeli erdőből
hallatszott, és a fülében örökösen zúgó hörgés, amiről tudta jól, hogy sosem
fog elmúlni. Egyszer elgondolkodott azon is, hogy bekukkant Darylhez, de egy
fejrázás kíséretében elhessegette az ötletet. Bizonyára már rég alszik a férfi.
Meg aztán amúgy sem árt őrködni. Felkelt, és az ablakhoz ment. Óvatosan elhúzta
a függönyt, és kikémlelt az üvegen keresztül. Nem sokat látott, mivel kint
koromsötét volt, de ha a közelben lettek volna a kóborlók, azt már észrevette
volna. Főleg mert meglehetősen hangosak tudtak lenni. Ekkor nyüszögés hangja
ütötte meg a fülét, és halk kaparászás az ajtó felől. Magához vette a tőrét,
majd ajtót nyitott. Az a félszemű, fehér kutya volt az, aki előzőleg is be
akart kéretőzni. Barátságos jószág volt, azonnal megnyalogatta a kezét, és
lelkesen ugrált rá.
– Nem szabad – kacagott fel, de az állat
csak folytatta. Nevetését visszaverték a falak, majd lassan elnyelte a kinti
csönd.
Leült a kanapéra, és simogatni kezdte a
kutya bundáját. Már egy ideje nem találkoztak semmilyen állattal mókusokon és
nyulakon kívül. Bethnek eszébe jutott pár régi emlék. Emlékek abból az időből, mielőtt
ez az egész darabjaira hullt volna. Ott, a farmon nekik is volt egy kutyájuk, pont
ilyen fehér. Olyan volt kicsit, mintha most visszakapta volna. Az állat
farokcsóválva jelezte, hogy élvezi a simogatást, és felugrott a lány mellé a
kanapéra, hogy lekuporodhasson mellé. Bethnek esze ágában sem volt elüldözni,
megmosolyogta, és megvakargatta az állat füle tövét.
– Aranyos kis állat vagy te – mondta –,
aranyosabb, mint Daryl, az biztos – áltatta magát, tüdejéből egy halk sóhaj
tört fel.
Pár perc hátvakarás után a kutya
megelégelte, és leugrott Beth mellől a kanapéról. Daryl szobája felé iramodott,
amire a lány utánaeredt. A jószág nem teketóriázott; felvakkantott, majd
beugrott a férfi mellé a koporsóba. Pontosabban a hasára. Beth a szája elé
kapta a kezét, elfojtva ezzel egy mosoly és egy sikoly keverékét. A férfi
felugrott rémületében, és automatikusan az arca elé kapta ökölbe szorított kezét.
A kutya leugrott, majd nyüszítve bújt a lány lába mögé, aki megvakargatta a
füle tövét.
– Ne haragudj – kuncogott jókedvűen. Már
jó ideje nem mulatott ilyen jól. Bárcsak minden olyan lenne, mint régen!
Daryl megrázta a fejét, és mintha egy
röpke mosoly suhant volna át az arcán.
– Ez komoly? – kérdezte a férfi komolyan.
Ekkor a kutya ismét felugrott a
koporsóba, Daryl mellé, és helyet foglalt a lábán.
– Úgy tűnik, szeret téged – mosolyodott
el a lány, és a kelleténél hosszabban nézett Daryl szemébe.
– Na jó... Maradhat éjszakára – mondta a
férfi, Beth pedig elvigyorodott örömében. Válaszra sem méltatta Darylt, csak
sarkon fordult és kiment a konyhába, hogy enni adjon új háziállatuknak.
A disznólábat már megette Daryl, úgyhogy
másik konzerv után nézett. Talált csirkés babot, amit egy tálkába lapátolt,
majd odatette a kutya elé, aki hálásan befalta.
– Ugye nem a mi kajánkkal eteted azt a
dögöt? – Daryl az ajtófélfának támaszkodva figyelte a műveletet.
Beth összerezzent, és villámgyorsan
megpördült a tengelye körül.
– Hát, te etted meg a disznólábat, ami a
kutyának volt szánva, szóval… – vont vállat könnyedén, huncut mosollyal az
ajkán.
– Na, ácsi, én hamarabb lestoppoltam!
– Ezt mondd a kutyának – nevetett fel
Beth csilingelő hangján, majd megsimogatta a jószág fejét. Az állat Darylhez
somfordált, és a legnagyobb bosszúságára ismét nekidörgölőzött.
– Nem tudom, mit eszel rajta, de ne
engedd a szobámba! – mondta haragosan, azzal sarkon fordult és elment.
Beth fejcsóválva nézett utána, majd a
kanapéhoz botorkált, és leheveredett rá. A kutya mellette foglalt helyet. A
lány addig simogatta, amíg mindketten el nem aludtak. Nem volt nyugodt
éjszakája: fel-felriadt, de ez megszokott volt. Már időtlen idők óta nem aludt
egy jót. Másnap reggel a nap fényes sugarai átverekedték magukat a koszos
ablaküvegen. Végigtáncoltak a padlón, és behatoltak a lány szemhéja mögé. Beth
gépiesen felült, és kidörzsölte szeméből az álmot. Ekkor vette csak észre, hogy
alvópajtása nincsen mellette. Lábujjhegyen beosont Daryl szobájába, és belesett
a koporsóba, ahol társa a jószágot átölelve horkolt békésen. Melegség költözött
a szívébe őket látva, és halkan felkuncogott. Iszonyú aranyosnak találta a
jelenetet. Daryl, a mogorva pokróc egy bolyhos kutyussal alszik. Azt kívánta,
bárcsak lenne nála fényképezőgép. Megörökítené őket, és titokban a képet
nézegetné, mikor Daryl nem figyel oda.
Ekkor zajra lett figyelmes a nappali
irányából. Valaki az ajtó mögött matatott, és próbált bejutni. Beth szíve
kalapálni kezdett, egyre gyorsabban és hangosabban vette a levegőt, és mivel
más ötlete nem nagyon volt, az ajtónak tolta az egyik közelben lévő fotelt.
– Daryl! – kiáltott a férfinak, és a
kanapéhoz szaladt. Ottfelejtette a tőrét. Gyorsan felkapta, és amikor meglátta
a férfit a kutyával együtt közeledni a számszeríjjal, némileg megkönnyebbült.
Arra gondolt, ha Daryl nem lenne mellette, már rég meghalt volna.
– Menj hátra, a falhoz! – utasította a
férfi, ő pedig engedelmesen a sarokba hátrált. A kutyus nyüszítve követte.
Azért a tőrét maga előtt tartotta, bár
remélte, nem kell használni. Mindenesetre fel volt készülve erre az eshetőségre
is. A kóborlók a hangjukból ítélve többen is lehettek – úgy nyolcan-tízen. Végignézte,
ahogy Daryl kikukkant a leskelődőn, nagy levegőt vett, de a férfi ellépett az
ajtótól.
– Azt hiszem… Azt hiszem, elmennek.
Beth lassan, megkönnyebbülten kifújta a
levegőt. Reszkető lábai ekkor felmondták a szolgálatot, és a hátát a falnak
vetve leroskadt a fal tövébe. Nem akart gyengének mutatkozni Daryl előtt, nem
akart örökké a gyáva, énekelgető, naiv kislány lenni, de egyszerűen gyűlölte
ezt az egészet. Csak egyszer mert felpillantani a férfira, aki kíváncsian bámulta
őt. Daryl felsóhajtott és odalépdelt hozzá, majd törökülésben leült a lánnyal
szembe. Beth továbbra is a földet nézte, azt, hogyan futnak a hajópadló
csíkjai.
– Nem vagy egyedül, hallod? – kérdezte
Daryl, bár ez inkább kijelentés volt. Beth megrázta a fejét, fonata
előreugrott.
– Tudom, és hálás is vagyok annak, hogy
itt vagy mellettem. De te is tudod jól, hogy én sokkal gyengébb vagyok nálad.
És ha én nem leszek… – Elharapta a mondatot.
– Sose mondj ilyet, mert én még foglak
védeni... – Nem folytatta, pedig a lányt igazán érdekelte, hova is akart kilyukadni
Daryl. A férfi szemében szomorkás fény ült, és ez a lánynak is feltűnt. Ettől ő
is elszomorodott. Gyűlölte, ha bánatosak körülötte az emberek. Főleg, ha
miatta.
– Nem! Nem védhetsz meg örökké. Nekem is
meg kell tanulnom megvédeni magamat.
Daryl fáradtan elmosolyodott. Beth nem
értette, mi olyan nevetséges, ezért kicsit meglökte társát, aki mozdulatlan
maradt és felröhögött.
– Majd holnap, kicsi lány. Addig meg itt
leszünk.
– A kóborlók nem várnak! Mi van, ha újra
rajtunk ütnek? – Beth kissé felemelte a hangját, bár ő is vágyott arra, hogy
végre nyugalomban eltöltsenek egy napot.
– Igen, most is vagy háromszor
meghaltunk – mondta Daryl ironikusan, és megforgatta a szemét, amire Beth
nyelvet öltött rá.
– Valld csak be, lusta vagy – csipkelődött
vele a lány. Bár ő sem igazán vágyott arra, hogy újra terepen legyenek. Most jó
volt így.
– Ha ennyire el akarsz menni, felőlem
indulhatunk – mutatott az ajtó felé Daryl.
Beth megvonta a vállát, majd elindult.
Nem engedte a büszkesége, hogy ezek után maradjon. Amúgy sem árt felderíteni a
terepet. Daryl azonban megfogta a vállát, és visszafordította. Beth értetlenül
meredt a férfira, szemöldökét a homloka közepéig emelte.
– Azt mondtad, menjek. – Keresztbefonta
a karját a mellkasa előtt, és konokul állta Daryl pillantását. Most szórakozik
vele?!
– Menj, én megvárlak jó? – tette fel a
kockázatos kérdést Daryl.
– Szerzek még ételt, ez csak pár napig
lesz elegendő. – Azzal hátat fordított a férfinak, és bizonytalanul elindult az
ajtó felé. Igazából nem akart kimenni, de úgy tűnt, tiszta a terep. És élelem
valóban kell.
Remegett a keze, ahogy a kilincsért
nyúlt, annyira el volt foglalva azzal, hogy bebizonyítsa bátorságát, hogy
elfelejtett kikukkantani a leskelődőn. Amikor kinyitotta az ajtót, egy nagyot
sikoltott, ugyanis egy idősebb férfi állt a küszöbön. A szívéhez kapta a kezét,
és hátraugrott. Ugyanakkor ösztönösen maga elé szegezte a tőrét. Ez már
berögzült neki. Daryl kirontott a konyhából, és ahogy meglátta a férfit, egyből
lefagyott. Így bámulták egymást hosszú, óráknak tűnő másodpercekig. Míg végül
az idős férfi megszólalt:
– Mit keresnek a házamban?! – Ő egy
pisztolyt szorongatott a kezében, de nem tűnt olyannak, mint aki képes lenne
meghúzni a ravaszt. Inkább egy jóságos télapónak tűnt az ősz szakállával és
hajával együtt. Bethet emlékeztette az édesapjára. A lány az öreg ráncaiban
keresett menedéket, és próbálta visszatartani könnyeit. Gyorsan hátat fordított
az öregembernek, de rájött, hogy akkor Daryl fogja végignézni sós könnyeinek
elmúlását.
– Mi… Mi csak… Nem akarunk semmi rosszat
– szólalt meg végül remegő hangján Beth, miután összeszedte a bátorságát.
Valami miatt úgy érezte, hogy nem kell az idős úrtól tartaniuk.
– De ez akkor is az én házam! – A férfi
belépett az ajtón, és gondosan bezárta maga mögött azt. – De ha akarnak,
maradhatnak pár napig, amúgy sincs társaságom, mióta a feleségem eltávozott.
Beth arcán mosoly terült el, és Darylre
sandított, aki leeresztette a számszeríját. Hát igaza volt! Valóban vannak még
jó emberek…
